aesthetics over meaning

don't have to be beautiful, but it's nice

grâce à mon lycée de merde j'ai rencontré des personnes inoubliables

i'm a bit in trouble here.
should have got used to it, though, it has happened quite a few times before.
the experience of finding myself truly deeply touched and amazed by someone and their actions towards me. their goodness and caring. when someone really cares.
the only thing bugging me is that i feel like i don't live up to those expectations cause i feel sorry for myself and keep on consoling myself in all the wrong ways, keep on tranquilising myself so inappropiately and i'm so ashamed and aware of this weakness and hidden filth, at the same time i feel like there's no way to express it, thus it remains disclosed, leaving you thinking that i'm a good person, which i am not. unfortunately. for the time being.

i AM a good person deep down bad things have happened to but that's no excuse for being so vulnerably feeble and living under so much. i could do it so much better and you make me want to do it so much better, you make me want to live up to my 'reputation', to be a better person who deserves all that appreciation and love and all those beautiful feelings you have for me.
you inspire me and that's the most i can wish for from a friend. from any other human being basically, and calling you my friend makes me so proud and happy inside.
i want to share the feeling your actions awoke in me.
i'm so grateful for whoever, whatever organised my fate this way,
i'm such a lucky person to love you.

becoming x

jittery

wish i were important enough for myself to save

chris corner's words are golden, my existence is undescribable horribleness.
i'm obsessed.

x x alone

i'm doing overtime. overnicely.
and fuck all those having pushed me away.
i won't be nice again
+ cheers to the fact that i can't seem to be affected whatsoever by a bottle of wine.
well, fuck x-mas, as well, of course.
but i had a real X one.

ink + incapability, LOVE

a leggázabb dolog helyesírási hibával elküldeni egy entelektüell témát érintő, entelektüellnek számítő kétmondatos kérdést.
hát szánalom.
ahogy szélmalomharcot vívni is az.
gratulálok, fiam. viszont gyönyörűen takarítok, tartom a súlyom két napja, nem menekülök a szobám sarkába, büszke lehetek magamra.
és az emberek nem látnak, mert nem engedem nekik.
lehet, hogy valamit végleg elrontottam, pedig ha megmutattam volna magam, akkor most másképp lenne. de nem hiszem.
ez kétemberes cuccos.

0, 1, 2

tegnap ezeket akartam írni:
király volt ez az egész machináció, hogy újra kevesebb kiló vagyok, csak picit mostmár elkezdtem étkezni, ami ugye plusz egycsilliárd darab komplikáció és idegtépés.
egyensúlyt kell csiholni.

azóta idegrohamot kaptam és sírógörcsöt és kétségbeesés- meg optimizmusrohamokat, de azthiszem, hogy most stabil a helyzet. szánalmas, de stabil.
fenn kell tartani a lelki békét, és ledőlni szembecsukva, ha kezdődik a vihar a fejben.

huszonhetedikét várom, addigra zseniális akarok lenni.
finom a száraz bor, berúgtam két kortytól.

a legújabb elgondolásom, hogy a fiúknak majd azt mondom, hogy 'i ain't your helen keller, darling, i'm your number one'
persze nem az összesnek. persze.

amúgy meg rendszeresen kicsorog az összes szívem, mikor meghallom ezt:

kevés kiló vagyok, amit minimum meg kéne tartani. szépen harminckettő.
és akkor boldog újév lesz. de az egyensúlynál nincs nehezebb.
lehetnék ügyesebb is.

viszont kifolyik a szívem a helyéről, mikor ezt meghallgatom

in search of the perfect existence

i survived wednesday.
so excited about ending this term.
non-compound sentences.
simplicity.
last thursday was funny.
no idea if there's going to be more of that.
filthy flat, disgusting men.
pretty boys.
in need of new clothes.
blood pressure liberatingly low, i'm levitating
from the happiness, my body serves me so well.
this is how i imagine hadouken's driving nowhere, a bit less dramatically, sure

örökké

it all comes full circle

can't actually bear the thought of dreams coming true.
let me go back to sleep, dream all day.
but then again, reality can be equally addictive as imagination,
once it has reached the same intensity.

(after all, i love writing literary essays, just not really now, and not really including looking at all those sophisticated lot overintellectual, sophisticated
people have noted down before. e s p e c i a l l y not in front of this nerve-wrecking machine wanting to suck all my insides out. apart from these, i guess i've always loved thinking, and it hasn't changed ever since. i'm just not doing it properly.)

intensity is the source of all devilish. once it's upwards, i don't bother realising the tricky nature of it, just give myself to this beautiful weightless, mindless, deeply instinctual levitating of actually being able to succeed in everything i start dealing with.
and when obsession is over (as it HAS to be over), then comes the meltdown, so rapidly, i don't have a chance to grab control, as that is exactly the same, systematic improvement - on the negative side.
what goes around, comes around.
i just can seem to step out of this circle. my full circle.

and i still have no idea what exactly i'm goint to do with you.
or what you're goint to do with me.
r i dd l e

j'en ai marre

legyen megint ilyen kedvem, legyek nagyon okos, neméhes, jólalvó, tökéletes.

constant now

in the midst of the rush i stand still
lost it, completely
nothing can live up to what's supposed to be
there supposed to be flawlessness
all apologies to that part of me that's still trying not to give up
and all those trying to convince me not to

i'm so sad and tired without cigarettes
that very kindly help me shed this disgusting amount
of disgusting extra weight

in desperate need of your never-ending inspiration

good insight

down to my astonishing intelligence (of course), a sort of a negative intelligence (unfortunately)
i truly fear of becoming an astronaut and never return to the solid surface again.

"if acted out, often leads to behaviors which are abnormal and/or out of character, although perhaps understandable in the light of the delusional beliefs"

perfectly clear to me.
now, how do i get this knowledge trasmitted to them?
possibly, i won't.

"individuals who know the patient observe that the belief and behavior are uncharacteristic and alien"

and that's where you're wrong, cause it's become a part of me.
alien.
destructive, aloud, raging idiot.
too bored and probably too self-centred.
i can point it out now quite fairly that the otherwise promising conception of
individualism and idealism, intertwined has gone dangerously too far.
and now it's painful and i'm losing my sense of humour to it
shame on me!

destroy this city of delusions.
reality is always better, even if not.
i'm becoming an alien to myself as well.
i deserve the best, but then again, judging by this, others deserve perfection.
cause no one deserves to be put through my hell.
i'll get what i deserve, as usual, and right now, it should be something of a kick in the face or getting totally beaten up or maybe some parental care and familial love.
maybe, them both, in this particular order.

nice legs, daisy dukes

gone are the days when they were jokingly worrying about my stick-thin p i n s and my ribs sticking out
haha
eating disorders resulting in being waifishness ARE cool. i feel like claiming them back, i've never been really cool, though, just had this pretty illusion.
i can't really envision myself with different sort of problems. if i had those, probably i'd be on the verge of calling myself a content person.
also, it feels like in the bottom of the whole society.
i don't belong anywhere, let alone being in a fancy position. ouch, it hurts.

can't get you out of here

sleep deprivation's over

i'd like to have different kinds of problems. those cool kinds of problems i'll never have. inter-relationship issues and difficulties with your social life.
i excluded people, exluded myself.
i don't have those problems, these are not fancy. i can't really win here.
but i have my lights, at least.

we've got obsessions


don't you forget it

lights, lights, lights

the stars tonight

massive, yes

dead as leaves

i, even i can play dead / we get to sleep tonight

aludni szeretnék

tear
tear
tear
tear
drop
down
so
young so
sweet
so
surprised

there's a place within her mind with rains already falling

take aim
high

now I start to see that all’s not well

and everyday I got someone bringing me down
got the eyes of a madman, I’m chasing round
how does it feel to live your life where nothing is real?
so just send me down the river

itt-nem-lét
képtelen vagyok bármiféle konstruktív tevékenységre.
csak rombolni tudok
nem sok minden változott,
minden nap ugyanolyan,
lassan lefele

all worn out

Well, my cousin, Bert Baldrick, Mr. Gainsborough's butler's dogsbody, says that all portraits look the same nowadays, since they're painted to a romantic ideal, rather than as a true depiction of the idiosyncratic facial qualities of the person in question.

nulla alá csökkent a motivációm, és agresszív vagyok, mint egy disznó.

be kéne engedni a valóságot, csak mindent kiszorít a fejemből ez a folyamatos projekció, és a mondataimban alig van értelem, és a mondataim között alig van kohézió.

kicsit el akarok tűnni a saját fejemből, és hálás vagyok mindennek, ami segít elfelejteni, hogy vagyok, és hogy én én vagyok.
nervous, messed-up marionette

scissors, sisters, that's what i call conceptualisation, haha


ilyen szép dolgok is léteznek, de egyedül olyan rossz minden

primitív

majdnem huszonnégy óra leforgása alatt sikerült megenni egy félüveg nutellát, az az ügyesség!
közben meg szerintem megint megőrülök, merthogy nem bírom azt, ami zajlik a valóságban,
úristen, hogy lehet minden ennyire kietlen és taszító és undorító és félelmetes.
a csúnya képzelet meg pótcselekvés, ami két pillanatra elfedi a szintén ronda valóságot, és amíg meg nem öl, addig azt hiszem, hogy megerősít, bár tudom, hogy csak
magamat próbálom becsapni.
mert így még talán marad erő legalább középszerűnek lenni az egyetemen, meg amúgy mindenhol, és nem összetörni, és bogyókon élni, és elpusztítani az anyuka maradék egy darab idegszálát, aminek a táplálására már annyi idegszál ráment. meg fenntartani ezt a nagyon béna és szerencsétlen látszatot a viszonylagos jólétről, amit mindenki zokszó és különösebb érdeklődés nélkül tudomásul vesz és elfogad, miközben a legkisebb zavar elég ahhoz, hogy összedöntse az egészet.
de olyan ügyesen tudom csinálni ezt az összedőlést, olyan rutinosan. soha senkinek nem tűnik fel, hogyan is tűnne, ha ez a normális, és soha nem fogok senkiben megbízni, a mindenki érdekében. nem jó dolog velem jóban lenni.
meg igazából már azon csodálkozna mindenki, ha a legkisebb mértékben is pozitívan viselkednék.
szóval ez az amőbalét a velem általánosan asszociált attitűd és személyiség.
pici amőba vagyok, de kábé tényleg. csak fogyasztok, meg folyok szét ilyen indokolatlan irányokba, mert az intelligenciámat kiirtotta a lelkem.
dóri évekkel van visszamaradva a fejlődésben, dóri inkább lesz egy tizenhat éves színvonalán, minthogy beengedje a huszonegy éves kor sérelmeit, mert az már picit túl sok lenne.
dórit nem váltotta meg a prozac nation, sem az, hogy tud egyedül kiállítást megtekinteni, úgyhogy dóri reménykedik a terápiában, és töretlenül lelkesedik a péntekekért.
fujci, dóri

my non-existent parallel existence

right in so many ways

sister to the shadowsea


oh you pretty things

on the edge

permanently at square one

go, leave your troubles all behind.
but the trouble is me.
now, any suggestions?
the next two weeks will define my mood for a long, i feel.
please, be good to me.

the most gorgeous, breath-taking, whatever thing
now this is where it ends
piggy in the mirror pt 2
cuki budapest
highly evolved

lights in the eyes

az megnyugtat, hogy ha meghaltam, nem aggódom tovább.
elborítanak a dolgok, de itt van nekem az edward scissorhands zenéje,
finom csalántea meg jókis nyelvtan.
nem akarok több pénzt pazarolni/pazaroltatni magamra.
ha nem eszem, nincs fájdalom. nincs valami telepatikus táplálkozás esetleg, légyszíves, mindenki.

kedvesem, nem lehet kizárólag süteményre alapozni egy egzisztenciát!

fényeket kérek, csillogó szemeket, burberry londont, az egészségemet és csillámport.
sok csillámport. már el is felejtettem, mennyire larger-than-life gyönyörű

cause i'm being taken on by the fear

nem is akarok már negyvenkét kiló lenni, csak egészséges.
olyan ijesztő ez az egész, embert nem akarok látni, majd csinálok néhányat a képzeletemben úgyis.
mikor már azt hinnéd, nem lesz több furcsaság, lecsap ez a gonosz valami.
nem fogok kimenni az utcára, amíg nem mondanak valami biztosat.
feküdni akarok és edward scissorhandst meg amélie-t nézni. valami mintha erőteljesen meg akarna arról győzni, hogy nem kell kimennem, inkább süllyedjek el.
igazából már nem is tudom, melyik a könnyebb. az alvás a legjobb dolog,
nem akarok tudomást venni a problémákról, pedig a doktornéni olyan kedves, és én potenciálisan ügyes páciens vagyok.

passive agressive

színésznő leszek!
ma ezt sikerült összehoznom zenei kulturálódás terén (meg néhány nagyon kényszeredett pillanatot a valóságban, ami ugye nem is létezik)





jó vagyok, nagyon jó.

vintage disposition

félek elutazni, nagyon félek. eltűnt az alkohol, és nem is érzem, hogy valaha is kéne.
meg hát ijesztő. fura szervezet, félelmetes tákolmány.

a jel az, amit jelnek veszünk. olyan szép emberi tulajdonság ez.
Krzysztof Kieślowski, Isabelle Adjani meg Tobey Maguire a barátaim.
illusztrisnak érzem magam! (és csúnyának, mint a disznó)

get me straight on the prozac

holdpont

elegem van abból, hogy mindig önmagammal beszélgetek eperháromban, meg más elkorcsosult felállásokban, iszonyat hervasztó, mondjuk csak én tehetek róla, és csak én tehetek ellene, mindig ugyanaz a formula, igazából sohasem változom.
rosszul esik az emberek sajnálata, mert most nagyon sajnálom magam, és mindenki azt hiszi, hogy csak utálatot érzek magam iránt, ami tévedés. imádom magam, és mindig sikerül megvigasztalnom a lelkemet azzal, hogy kifordulok a saját tengelyemből, csakhogy szabaduljak a magam által létrehozott ürességtől. ennél lejjebb már aligha van. nagyon nehéz lebontani az önmagam emelte falakat. csak akadályozni tanultam meg magam, de azt kitűnően. az egyedüllétnek valós egyedüllétnek kéne lennie, még ha elviselhetetlenül magányos leszek is, mert az az érzés legalább valós, és a valós problémákat meg lehet oldani, míg az irracionálisra csak irracionális válasz létezik. ki kéne tisztítani a tudatalattimat, ami nem hagy továbblépni és fejlődni. az elmúlt nem tudom mennyi időt félálomban tettem meg.
vissza kéne térni a valóságba, kíméletlenül.

the hungry ghost is back

heló, valóság, irtózom tőled.
nyíljon meg a föld vagy valami

the way the rain comes down hard is how i feel inside

i want to fall in love with something real.
még nagyon sok mindent kell elmondanom, de azt hiszem, tényleg szeretek őszinte lenni.
alig bírom összefogni magam. spent on rainy days. ma olyan szép volt a bőröm meg a hajam. azóta kicsit megcsúnyásodott, sebaj.


what struggle to escape?

i'm going to be sick

over and out.
kiürültem, és megint kinéztem a fejemből, hogy mások mit csinálnak, pedig ez ilyenkor tilos. ilyenkor benn kell maradni a tébolyban, hogy felismerjem, hogy téboly.

a mean design

borzasztó fáradtság telepedett rám, kettő órát ugráltam meg kornyikáltam, és nagyon szép volt. és reggel kisbéna voltam, de fantasztikusan felfejlődtem mostanra, csak azt nem tudom, hogy fogok én ilyen hülyeségekből vizsgázni, és nem megbukni. kurvára nem érdekel az egész, minek kell ez a sok hülyeség. ignoráns vagyok, de hát ez akkor is hülyeség. most már el merem majd kezdeni a prozac nationt, azt hiszem, és ki merek menni az utcára, csak nem szabad elbizakodni a dolgot. a fejes saláta a barátom, és van egy óra, amit szeretek, és magamból kivetkőzve, magamba átvetkőzve meg szoktam szólalni, és tetszetős az egész. meg úgy nézhetek ki, mint egy mizantróp. viszont ma egyetlen precízen körülhatárolható pánikot sem kaptam, micsoda haladás.

ő meg valami hihetetlenül imádnivaló, zseniál, és most megint szinkront fogok vele énekelni, annyira szép a hangja, hogy az enyém is az lesz.

..this mind and body
when the two collide
revolution in me

kell még egy cigaretta, burberry london, csillámpor és csoda lesz

dreams of a face that is pure perfection

http://www.youtube.com/watch?v=olpd0Nkn6h8&feature=related

halálra rémiszt, ha látok egy csúnya lányt, aki megdöbbentően hasonlít rám.
halálra rémiszt, amikor híres emberekhez hasonlítják a fejemet. ennyire nem lehetek tucat. a földig rombolja a rejtett grandiozitásomat, amikor ilyenekkel szembesítenek.

és tényleg egy napig tart, amíg összekaparom magam annyira, hogy ki merjek merészkedni az utcára, de annyi erőm már nincs, hogy olyan ruhákat válasszak, amik eltakarják a csúnya külalakomat, amiről tudni se akarok. aztán egy percig tart, amíg ez az egész romba nem dől, és kezdhetem az egészet elölről.

mindenhova magammal kéne vinnem az összes eddigi naplómat, hogy kitágítsam annyira tudatomat, amennyire az a túléléshez szükséges. hogy érezzem, hogy ezelőtt is léteztem, sokkal tágabb és egészségesebb tudattal, és hogy az állapot, amiben vagyok, bár kétségbeejtő, de nem végleges, és nem örök.

sokkal jobb volt rengeteg hibával nyíltan küszködni, feltűnően bénának lenni, mint csendben eljátszani egy olyan embert, aki sikeresen beilleszkedett, és úgy veszi az akadályokat, mint bárki más, és kétségtelenül alkalmas az életre, és igenli azt.
néha alkalmatlannak érzem magam, és tagadok mindent, amit tagadni lehet, olyannyira, hogy közben sikerült megtagadnom magamat is. de ez most csúnyán visszaütött. soha nem kellett volna többet akarnom annál, amit elérhettem. soha nem kellett volna mást akarnom, mint amire lehetőségem volt. elrontottam az idealizmust, ami amúgy olyan jól tudna működni, ha ügyesen csinálnám. you could have it so much better helyett never enough az önszivatás.

elő akarom kaparni az amúgy létező realista énemet, mert az visszarántja a másik felemet. különben itt marad ez a visszataszító metaforikus kopásfolt a parkettámon.

nem szeretek felébredni, az mindig olyan túl valódi. a naplóimat akarom a fejembe, meg az összes levelezős füzetemet, az összes verset, amit a hólával írtunk, meg a regényünket, meg azt a kreatív egzaltáltságot, ami ezeket létrehozta. csodálatosan kreatív tudok lenni, ha valaki húz előre. a legjobb lelki állapot az volt, amit másokkal megosztottam, még ha olyan közlések formájában is, amiknek látszólag semmi jelentőségük nem volt.

DEVIL'S IN THE DETAILS

keats úrral meg sehogy nem haladok, pedig imádtam félholtan shelleyt olvasni, meg az irodalom órákon patrick wolf-párhuzamokat építeni a fejemben, meg ellógni az iszonyat hőségben (minden nagyon szentimentális volt, természetességgel), iamx-re libabőrözni hegyimenet közben, úton afelé a hely felé, ahol elkezdtem élni, és azóta is úgy tekintek rá, mint valami heartlandre; és nem féltem a hőgutától meg attól, hogy elájulok, meg hogy mi lesz a dolgok következménye, és olyan töretlenül haladtam afelé, amit jónak gondoltam és amit szerettem. csicsikov a hajléktalanok által belakott padon, miközben bolhák ugrálnak körülöttem, és az sem zavart, és semmi sem zavart igazán, csak kicsit elhagyatott voltam, de semmi több. életem két legjobb döntése volt a két szélső iskolám, és imádom, hogy azt tartom furcsának, ha valaki nem tud kottát olvasni, és azt is, hogy mindenki kb zseninek tartott az irodalom órákon csak azért, mert szeretek gondolkodni és emberek tudtára adni, hogy gondolkodom. azt elbénáztam, hogy soha nem álltam ki emberek elé demonstrálni, hogy mennyire jól utánozok érzéseket meg hangokat meg mindent, amit utánozni lehet. elsőben voltam a legnagyobb arc, csak azóta befurcsultam, nem tudom miért. talán mert soha ösztökéltek. de azok a legnagyobb ügyesek, akiket nem kell noszogatni, mert belül noszogatják magukat annyira, hogy elkezdjenek cselekedni. menthetetlenül passzív vagyok, és most kávézni sem fogok egy ideig. de elsőben menő voltam és csillogó. és valamilyen, számomra jelenleg érthetetlen okból kifolyólag mindig találtam magamnak valakit. ez egy ordenáré hülyeség, amit elkezdtem szajkózni magamnak, hogy nincs szükségem senkire. csak az mond ilyet, aki magát próbálja megnyugtatni a kudarcaiért. de az önbecsapás nagyon nem használ, meg hát szánalmas. lehet, hogy kicsit eltoltam ezt a kapcsolatot a testemmel, merthogy teljesen kihasználtam, aztán azt vártam, hogy nem leszek beteg, de most jófej akarok lenni, meg minden. olyan, mint amikor nem mentem be a csütörtöki első német órára, hanem inkább gennyes szemmel olvastam a kincses domb tetején, fagyban. és akkor még nem voltak fagyott ujjak. those were the times.
az is butaság volt, hogy amikor megkérdezték tőlem, mit olvasok, csak odatoltam a borítót, és közben alig mertem megszólalni, merthogy ekkora zseniember előtt nem égethetem magam azzal, hogy megszólalok. thomas mann, hm. és nem a kísérlet volt az a film? de, az volt. szemvillanások. szeretem a szemvillanásokat, meg az olyan beszélgetéseket, amik felvillanyozzák az agyamat, és az én szemem is elkezd csillogni, és béna vagyok, hogy nem mertem ilyen beszélgetésekbe bocsátkozni, csak hogy megtartsam a kínosan őrzött távolságomat, amit igazából legszívesebben egy pillanat alatt eltöröltem volna. de a saját hülyeségembe beleesni - mindig ez marad a hiba. kinek volt könnyebb azzal, hogy távolinak és megközelíthetetlennek tettettem magam? senkinek, de magamnak sikerült keresztbe tennem. most rimánkodom egy kicsit az elszalasztott lehetőségeken, aztán megpróbálom összekaparni magam. vajon hány évig fog tartani?

mindjárt halloween. imádom a halloweent. meg az áltisulit, az őszt, meg a tímár és corvin ottó utca dunapart felé eső részének kereszteződését, amikor szemptember-októberben félhat fele az arcomra esik a fény, ahogy átmegyek. olyan szép, mint a felhők.

brighter lights, other cities

gyűjteni fogom a zseniáliákat:

Left Ireland after PukesGate for my Halloween "The Murder Queen" show in Manchester. Funny it was called "The Ritz" because it genuinely smelled like poo and vomit. Changed my name to Marina & the Demons. Claimed that everything "totally RIP right now". Fitted "The Family Ghouls" into every conversation I could to show seasonal wit and intelligence.

SSRI

mostanában mintha ki lennék akadva. mint egy ilyen százéves remete, akit mellesleg tizenötnek ha néznek. fáááááájik. hogy ezzel egyben a mentális fejlettségemet is erre a színvonalra rakják. mondjuk amilyen tempóban haladok a nulltérben, lassan ilyen kicsi emrbió-zigóta-akármi státuszba esek. pedig három napig alig ettem. pedig egy hete nem kávézom, és halok meg félig a tudattól, hogy nekem most le kell mennem a metróba, igen, sok az ember, és nincs levegő, megint hülye irracionális félelmeim lesznek, igen, és mégis le kell menni, irány az iskola, ahol nem ismerek senkit, nem érdekel semmi, nem szeretek semmit, nem értem mit keresek. de én nem is érzem magam ilyen idősnek. teljesen elvonatkoztattam magam mindenféle kortól. néha azt se tudom, vagyok-e, vagy csak kitaláltam magamat is. huszonegy éves koromra sikerült elérnem mindezt, szerintem zseniális vagyok. zseniális.

(remélem a pirula kedves lesz velem, és nem vág a földhöz, mert akkor tényleg nem tudom, hogyan tovább)

.

i dont want to do this. i dont want to do this. i dont want to do this. i dont want to do this. i hate it. i hate almost everything in this second.
ill end up torn if i dont stop choosing the way thats normal. im different, im proud of it, no one can take it away from me. ill be different, ill be me. wish i could stop crying

showbiz

vicces lesz! mert tragikusabb nem lehet, vagy a tragikus hirtelen átváltott viccesbe, vagy mindkettő, vagy a kettő ugyanaz.
még ki kell találnom, hogy hogy tervezek megmenekülni a semmi elől, meg az ilyen közvetlenül alattam létsülő, ember-beszippantó gonosz örvények elől. meg viszonylag szívesen olvasnék, ha több kedvem lenne bármihez is, és nem fájna az összes hátporcika.
én leszek ukridge. néha éhes vagyok, néha ugrál a szívem, néha felfedezem, hogy az agykapacitásom holtpont-állapotban van, néha egészen biztos vagyok benne, hogy közöm nincs az angol nyelvhez, és amúgy is mit keresek én a felsőoktatásban. minden előrecsinált rendszerhez alkalmatlannak bizonyultam eddig is, de majd most biztos nem. pedig úgy szeretnék annyira birkaszellemű lenni, mint mikor csoportosan próbálunk tájékozódni, és én szabályos birkává vedlek, és bárkit követek magamon kívül.
nincs olyan kép, ami most fel tudna vidítani. talán ha lennének felhők, kedves emberek, bor, csillám, burberry london, mínusz ötkiló, időszakos életcél és kisimult fej, megszűnne ez az idegesítő csömör. de nem szűnik meg amíg el nem kezdek sírni. sírni jó, pótszerek- és cselekvések nélkül élni jó.
a hátfájás meg a tény, hogy itt mindenki kényszeres, az már picit frusztrálóbb.
következő életemben sztoikus leszek, magas és kékszemű.
menj el, fizikai fájdalom, az ilyen magasztos lelki parák sokkal menőbbek.

afraid

félek. mindentől. kimenni az utcára. inni. néha elaludni is. de ébren lenni mégjobban.
nem nagyon van ebből egyszerű kiút. alig kapok levegőt. sose lesz vége?

violate me, show me your religion

my main problem might be that i just have too much time on my hands.

living dead

got bubble wrap around my heart, waiting for my life to start
but every day it never comes, permanently at square one
when it's late at night, i'm so dissatisfied
in the wait for an empty life, we hassle in the moonlight

lying back in a glittery mist and
i think of all the men i could have kissed
i haven't lived my life
my thoughts of you from up above

i haven't lived life, i haven't lived love
just bird's eye view from the sky above
i'm dead, living dead

ha felnövök, színésznő leszek. már régen megmondtam.
de most kövér vagyok és pszichotikus.
nagyon kövér, nagyon pszichotikus, és nagyon sajnálom magam meg mindenkit.
viszont az elmúlt héten egyszer sem estem össze, vagy kezdtem el azon gondolkozni, hogy én egyáltalán létezem-e, vannak végtagjaim meg testem vagy nincs is kiterjedésem, és azért ilyen rossz minden, mert megpróbálok kiteljesedni, de közben megfoghatatlan vagyok. pára, szegény.

minden körülmények között.
végülis ez valamennyire a megszállottság lényege, nem?

szentimentálisra sikerült innom magamat, meglepő módon

gyönyörűm

heaven is inside you

beautiful dna

mindenhol ott

újabban leendő szépségkirálynőkkel nyaralok

there there..it's not really goodbye, after all..

bájos

változtatni kell, megint

hólaszépség, régen

ez némiképp kimeríti az indokolatlan fogalmát

lose the disguise, release me from your spell

thing is

im selfish, im mean, im in love
and no longer interested in reality

i shouldn care about 'ifs' anymore cause its not the case
pull myself together, ill never find anyone else to do that for me

and yes, im drunk too

i want to live to see the sun break through these days

oh no

how come some dont realise their OWN beauty? maybe youre happier this way, true

what colour is difference?