primitív

majdnem huszonnégy óra leforgása alatt sikerült megenni egy félüveg nutellát, az az ügyesség!
közben meg szerintem megint megőrülök, merthogy nem bírom azt, ami zajlik a valóságban,
úristen, hogy lehet minden ennyire kietlen és taszító és undorító és félelmetes.
a csúnya képzelet meg pótcselekvés, ami két pillanatra elfedi a szintén ronda valóságot, és amíg meg nem öl, addig azt hiszem, hogy megerősít, bár tudom, hogy csak
magamat próbálom becsapni.
mert így még talán marad erő legalább középszerűnek lenni az egyetemen, meg amúgy mindenhol, és nem összetörni, és bogyókon élni, és elpusztítani az anyuka maradék egy darab idegszálát, aminek a táplálására már annyi idegszál ráment. meg fenntartani ezt a nagyon béna és szerencsétlen látszatot a viszonylagos jólétről, amit mindenki zokszó és különösebb érdeklődés nélkül tudomásul vesz és elfogad, miközben a legkisebb zavar elég ahhoz, hogy összedöntse az egészet.
de olyan ügyesen tudom csinálni ezt az összedőlést, olyan rutinosan. soha senkinek nem tűnik fel, hogyan is tűnne, ha ez a normális, és soha nem fogok senkiben megbízni, a mindenki érdekében. nem jó dolog velem jóban lenni.
meg igazából már azon csodálkozna mindenki, ha a legkisebb mértékben is pozitívan viselkednék.
szóval ez az amőbalét a velem általánosan asszociált attitűd és személyiség.
pici amőba vagyok, de kábé tényleg. csak fogyasztok, meg folyok szét ilyen indokolatlan irányokba, mert az intelligenciámat kiirtotta a lelkem.
dóri évekkel van visszamaradva a fejlődésben, dóri inkább lesz egy tizenhat éves színvonalán, minthogy beengedje a huszonegy éves kor sérelmeit, mert az már picit túl sok lenne.
dórit nem váltotta meg a prozac nation, sem az, hogy tud egyedül kiállítást megtekinteni, úgyhogy dóri reménykedik a terápiában, és töretlenül lelkesedik a péntekekért.
fujci, dóri