a forralt bor illata, a végtelenségig fokozott idegállapot, a szél,
a fázós kezem, a félig-hiányzó fiú (vagy nagyon vagy semennyire),
az elhagyatottság, a valahova tartozás.
futok a fejem után, mert az mások után megy.
(és még a nyolcvan százalékos italtól sem ijedtem meg, amikor behánytam, sem)
csak éppen akkor még épp az egészség határán voltam - fizikailag mindenképp.
nem kellett volna ez az utólag megakadályozott slow motion suicide attempt.
meg én butalány, azt hittem, ennyi volt, nem lesz semmi következmény a begyógyíthatatlan lelki sebeken kívül.
és akkor jöttek a testi sebek, és határozottan elkezdtek látszani és megnyilvánulni.
elegem van a három betűre redukálható deformációimból
visszautal önmagára, leleplezi saját létezését, egyben önmaga duplikációja,
önmaga metaforája; a létező önmaga és egyben önmaga leképezése, árnyéka.
(az első félévem az egyetemen - még az volt a legjobb, komolyan.)
kicsit őrjítő ez, hogy nem vagyok elég buta, de nem vagyok elég okos sem,
és a szorgalom csírája is hiányzik belőlem.
néha muszájból összeszedem magam, és meglepődöm, hogy tudok gondolkodni és cselekedni.
azt hiszem, most először igazán szeretnék kapni egy ilyen második esély-félét, és valami biztató szót, hogy lehetnek még rendben a dolgaim.
(visszamenni és máshogy csinálni, azt hiszem, nem akarok; akkor lehet, hogy nem tudnám azt, amit most tudok)
naiv!
sikerült berúgni egy deci forralt bortól, ügyes.
a hidegről és a fejetlenségről és a szeretett emberekről ez az érzés jutott eszembe:
No comments:
Post a Comment