fényképezgetés, és a képek rendezgetése, miközben azok a valóságnak csak egy nagyon kis töredékét képezik le. egy másodperc, amíg gyönyörködöm a fényekben, és mellé egymillió, amíg tépdesem a dolgokat, amik a kezem ügyébe akadnak. ezek csak az állomások, nem a folyamat maga, ami számít - megkérdezni az anyukától, hogy mit csinált az órák közti szünetben, az a lényeg, nem a percenként ismételt élet-sérelmek.
nem bírom az embereket, évek alatt egy másik univerzumba ágyaztam magam, és most magamat sem akarom velük bántani, és őket sem magammal. nem akarok kimenni, első akarok lenni és egyetlen a saját univerzumban. az egészséges kisgyerekekből nem olyan felnőtt lesz, akik nem akarnak kimenni, és -mivel senki nem szerette őket, se nem foglalkozott velük - és a saját világukban érzik csak biztonságban magukat. abban a világban, ami közben lassan felemészti az énjüknek még azt a porcikáját is, ami egészséges.
nekem nagyon nem áll jól a moralizálás és a tragikum se - egy ennyire tökéletlen és cikázó valakinek nem áll jól a mozdulatlanság, az embernél nagyobb fájdalom és rezdületlen kín, nekem ki kéne nevetnem magam. nekem el kéne játszanom a fájdalmat, hogy valóban annak hasson, ami.
ha sikerül jól meghamisítanom, talán hasonlítani fog a valóságra.
az a fonák helyzet állt elő, hogy nem szabad őszintének lennem. nem vághatok tárgyakat a családtagjaimhoz, mert nem értenék, hogy miért teszem. nem értenék, hogy éveket ölelek fel, és a rossz cselekedeteik is átívelnek az éveken, és nem vagyok olyan passzív és felejtés nélkül leigázható, amennyire annak látszom. leigázható vagyok, és nem is lehetek attól különböző, de nem felejtek. és utálom őket, még azt is, akit szeretek. néha úgy érzem, nem érdemelnek sajnálatot, és hogy én sem érdemlek, és senki sem. de mindig ott vannak a körülmények, és én megértem őket, és igazuk van, és sajnálom őket. minden bűnös áldozat is. én pedig fordítva lettem. született áldozat.
szeretném, ha csak kimennék a fejekből, eddig sem foglaltam bennük sok helyet, pláne nem érdemlegeset, amit foglalok, csak megnehezíti az elszakadást, csak visszatart. nem szükségesek ezek a halvány, alig létező látszatesemények, -kapcsolatok és -célok.
csak fárasztanak, már összeesni sem lehet normálisan. mindig adni kell a látszatra, és már az összeesésre is külön időt és energiát kell szentelni. de közben fenntartjuk magunkat, ugye.
(ráadásul nem tudok ragozni)
a másodpercek
magamnak sem tudom megmagyarázni, miért erőltetem a táplálkozás-témát, amikor annyira nevetségesen reménytelen a kapcsolatunk, de azért mégis
befejezte az egyetemet / nem fogja befejezni az egyetemet (fáj)
ez volt az életcélom, és sikerült, és most nincs életcélom, pedig kéne, hogy legyen
(a legemlékezetesebb, legösszeszedettebb öt napja az évnek, komolyan. engem muszáj formába önteni)
No comments:
Post a Comment