pihentetem szemem a távoli semmin

ilyen újságíró- vagy mifélék arról beszélnek, hogy kisorosziban vagy hol, ami ilyen populáris félrevonulóhely,
már reggel nem tudom, mikor fent voltak, aktivizálták önmagukat stb. majdnem átúszták a tavat, de azért 5 km
fehér ködben annnyira nem vicces (csicskák - a szerző), stb.

aztán a budán meg érzéseim szerint egy kicsit ilyen korzikai színezetű budán járkáltam, valami török pál-szerű névvel
rendelkező utcában, első kerület, szociálisan tehetős fél-ismerősök jönnek szembe, de szerencsére mostanában kialakult szokásom, miszerint inkább pihentetem a szemem a távoli semmin, oly kényes idegrendszeremet nehogy túlfárasszam, megment. így az van, hogy tényleg csak az utolsó pillanatban vagy akkor is így kvázi félig veszem észre őket, így nem éget a szégyen, hogy megint ilyen hitványul elkerülöm a szociális érintkezést. ami ez a klasszik nem veszem észre a másikat, de közben ott lebeg a levegőben, hogy amúgy full igen haha -- amit amúgy utálok.
de hogy legalább magamban is.

bent egy a múzeumban (vat, miért) ahol egy ismeretlen ismerős a kisigyerekeit tologatja, én meg pandemikus okokból előzékenyen kikerülöm, de
igazából még a jófejkedés is szarul megy, mert nem kell ilyen kilométeres udvariaskodásokba bonyolódni.
két, teljesen össze nem illő kiállítás vagy mi van kipakolva (igen, ez a szóhasználat jól illik hozzám), és én, ahogy kell,
diszkriminálatlanul nézem őket így egyben vagy ömlesztve, vagy hát viszonylagos koncepció vagy megérteni vágyás nékű.
vannak valami francia festmények, ők szoktak festeni.

aztán valami még nemlétező első kerületi, ilyen kuplung-újgólya-szerű létesítmény, ahol én egy ilyen magaslatibb dizsépultnál vagy minél állok,
és kémlelem a valamilyen páréból megmaradt kevés embert -- ők is ilyen fél-közéleti személyiségek, kábé átfedésben azon személyekkel, akik bármikor a dolog során szembejöttek velem. meglátom kedvenc visszatérő delikvensemet, ahogy vállalhatatlanul kész, és inkább ilyen
szánnivalóan, mint bárhogy máshogy. de főleg mert valahogy így egyedül imbolyog a saját, eléggé következetlenül pozícionált tengelye körül, és mintha próbálna kapcsolatot teremteni a bár kevés számban, de mégis együtt ácsorgókkal (igazából ezzel a létszámmal még szomorúbb az egész).
érzem is magamban a szánalmat iránta, meg én épp nem ilyenben vagyok, de tudom, hogy amúgy az alaphelyzet kábé ugyanaz.
aztán valamit odabeszél hozzájuk, meg a sajátos, szarkészséggel súlyosbított stílusában elköszön, és akkor végül is eltűnik ez a nagy izoláció-érzés, de igazából csak így ellepleződik.