de nincs ott senki

bárcsak megint lehetnék anorexiás meg aztán bulímiás, hogy az emberek -életemben először- aggódva kérdezgethessék, mi a bajom.

bárcsak megint lehetnék nagyon éretlen-értetlen tizenéves, hogy bármiféle külsőségre nem adva mutathassam, mennyire nem vagyok része a világnak.

ehhez képest csak pont ugyanúgy nézek ki -a szép kiálló csontokat meg a 9-10 éveseknek szánt gyerekruhákat és az azzal járó fals és sosem teljes önbizalmat leszámítva- és nincs hova hazamennem, és azon gondolkodom, hogy a mcdonalds vécéjében átöntök egy rendes mennyiségnyi bort a vizesüvegembe, aztán max veszek egy valamekkora sültkrumplit (majd azt a kritikus pillantban eldöntöm), meg egy-két ketchupot hozzá (hogy mennyit, azt szintén), aztán ott olvasgatom az aznapi szerb anyagot, aztán 11-kor zárnak, max átmegyek valamelyik helyi helyre, amelyik nincsen zárva. csak remélem, nem ájulok el, vagy ilyesmi, mert akkor mindenképpen megerőszakolnak (mondjuk nem nagy a különbség az otthon melegéhez képest: csak a hideg az), teljesen mindegy, hogyan nézek ki.

vagy random bekéredzkedhetnék valahova, felajánlva szolgáltatásaimat (ez sem lenne nagy változás: legalább megtanulnám, hogy az idegenek is tönkre tudnak tenni, nemcsak azok, akikben elemileg tisztem megbízni) -- révén én a szolgáltató szektornak lévén teremtve.

épp a hányás izű boromat iszom egyedül, amely az ismertetője szerint olyan, mint "egy jó házasság".


tegnap egy élő emberrel nem beszéltem, és sírógörcsöt kaptam délutántól estig.
aztán reggel sírógörcsöt kaptam, és arra gondoltam, hogy nicsen anyám, se apán, se istenem, se hazám, meg hogy a semmi ágán ül szívem, és arra gondoltam, hogy eddig is, még az alapvető alulműveltségemen kívül is mindig elkerültem józsef attilát, de ezután totálisan el fogom, mert a mi sorsunk gyakorlatilag egy és ugyanaz, leszámítva, hogy ő költőfejedelem, én meg árufeltöltő leszek.

ma, amikor nem tudtam belépni a lakásba, mert az aberrált bátyám -stilszerűen G.A. úr X-ben- megint a magáévá tette a teret (mint ahogy szokása a védekezni nem képes élőlényekkel is), és elrohantam azon gondolkodni, hogy majd iszom meg ténfergek egyedül, mint egy felkészülő hajláktalan, ahol épp adja magát a lehetőség, felhívott néha az anyám, amíg elegem nem lett ebből az embertelenségből, és inkább kikpacsoltam a telefonom.

pontosan éreztem, hogy ezek azok a lépések, amikkel biztosan ásom magamnak a gödröt, amiből most -akármennyire nehéznek és teljesíthetetlennek tűnik- talán még lenne esélyem kifelé mászni, valami egyelenetes talajra, ahol lehet építkezni. azt is érzem legbelül, hogy innen minden féleviselkedés sokszorosan lefelé visz, de megyek bele, csakhogy pár percre ne kelljen magam elé idéznem a kényszer előhozta képeket: ahogy a leglágyabb, legfinomabb ember vagyok, piciként, ahogy kihasználnak, de valahogy kiapaszthatatlan bennem a fény... jaj mennyire sokan mennyivel látványosabban feldolgozták már ezt a témát: ahogy bántja a fény azt, akit annyi mocsok takar be -- bántja, mert túl sok tiszta felületet adott a mocsoknak.

nem ember ez: állat.
"már a saját dallamára kering"

minden csak azt igazolja, ami belül

overheard on négyeshatos

a pre-haléktalanságról:

Önkéntes munka
Hogy lehetne rávenni
Hamar én nem leszek, seperc alatt az utcára kerül
Ha ebbe belegondolok..
De pont ezért bele sem gondolok

a fészültséglevezetésről:
szia beni (vagy bendi?)
Na most tudtalak hívni, iszonyatos napom volt, most tartok a konditerembe
(nts: Ez eleg vicces, tekintve, hogy én mar megvettem magamnak az otthoni sajátbort három szociális sor után)
Holnap beszéljünk... ma olyan döntéseket kellett meghoznom..de holnap jobb lesz, igen