this is all tragic and not one ever cares
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
szia Ányesz,
elkezdtem olvasni a naplódat. már bele-beleolvasgattam, csak mondatokat -- amennyire mostanában a koncentrációm engedi.
most az elejétől kezdtem, és arra jutottam, hogy most nem tudom továbbolvasni -- fizikailag persze képes lennék rá, de esne jól, remélem, mondanom sem kell, hogy nem azért, mert nem érdekel, amit akkor gondoltál, éreztél, meg ami általában vagy jelenleg megfordul benned.
azért nem esik jól most olvasni, mert veszélyesen hasonlónak érzek gondolatokat, sőt, néha szinte szinkronozva látom a saját mondataimat -- ugyanaz a tartalom, ugyanazokkal a felcserélhetetlen kulcsszavakkal.
ahogy idézni akarok belőle, a gondolatok többségét kiírhatnám belőle..
"rég elszoktam tőle, hogy a gondolataim és érzéseim -- a lelkem bárkit is érdekelne", meg hogy jogod van a boldogsághoz meg a biztonsághoz.."de miből adjak, ha nem kapok -- hol, mikor és kitől-mitől töltődjem fel"
ez az utolsó például az egyik olyan kérdés, ami már évek óta nem hagy békén, ahogy a totális idegfáradtságom meg az abból következő tehetetlenségből adódó fruszrációm sem.
úgy érzem, hogy csak egy önbeteljesítő jóslatot követnék, ha elolvasnám, csak még jobban belelovalnám magam abba, hogy ezek a mélyen depressziós gondolatok normálisak az egész életre szólva.
amúgy is sajnos azt veszem észre, hogy a tartalom sokkal kevesebb értéket képvisel, mint a forma, amibe látványosan-ügyesen beletálalják, és egyre azon igyekszem, hogy egy kicsit tompítsam az érzéseim mélységét, mert csak bajt okoznak, és senki nem képes megérteni őket.
azon is dolgozom, hogy ne gondoljak a jó tulajdonságaimra meg a tehetségemre, mert ahogy eszembe jut, rögtön beborul minden, és az egyetlen érzés, ami megmarad, az az, hogy milyen tragikus, ahogy nemhogy megvalósítani nem fogom magam, de jóval idő előtt vagy jóval az emberi alatt érek véget.
nem akarok már többet mélyülni, mert ez is túl sok. csak akkor nem lenne sok, ha lennének társaim, vagy legalább egy ember, aki igazán értené, miből vagyok én. nagyon bánt, hogy nem tudom kifejezni magam a szorongás meg a szégyenérzet miatt, pedig annyira TELE VAGYOK tartalommal. sajnos -- ahogy mondtam -- a szerencsétlen külalakom sem segít sokat. legalább ebben talán nem egyezünk pontosan.
amiket a papáról írsz, azok már semmit nem osztanak-szoroznak a saját véleményemen -- azt már régen, következetes öntudatlansággal kialakította ő maga. szóval ne is kérj bocsánatot azért, ha elmondod róla az elég csúnya igazság valamely részletét -- még különben akkor miért adod a tudtomra, akár írásban, akár szóban.
egyszerűen csak nem tesz jót, hogy minden oldalról megkapom egy számomra nagyon fontos (lett volna) személyről, hogy mennyire szeret engem, miközben a szeretetével gyakorlatilag ....ide valami káromkodást képzelj el, máshogy nem tudom megfogalmazni, tényleg....szóval nagyon sokat érek a szeretetével, tényleg. jó lett volna, ha valahogy számomra is építő és nem romboló módon valósítja meg a szeretést.
különösen gonosz dolog, hogy valamiképp úgy alakul, hogy most még ő is mintha rám akarna támaszkodni -- nem elég, hogy magam alig bírom el, jórészt azért, mert ő hagyta, hogy ilyen társtalanná és elesetté váljak.
szóval amikor azt írod 1993-ban, hogy "csak dóri vált ki belőle meleg és őszinte, résztvevő, érdeklődő reakciókat" -- na, azt például nem jó olvasni. ugyanúgy ahogy hallani tőle most azt, hogy csak velem érdemes beszélni, meg én vagyok az egyetlen, akiben lehet bízni..meg ilyenek. leírni is rossz. ugyanannyira rossz volt tőled olyanokat hallani, hogy én voltam régebben a legfontosabb, meg tartottam benned a lelket...
mert tudod, ha a legfontosabb emberek elméletileg ennyire szeretnek, akkor hogy lehet, hogy a legrosszabb gondolatok fordulnak meg a fejedben, annyira társtalan és elhagyatott vagy mióta csak komolyan gondolkodni tudsz?
miért nem lehet úgy szeretni, ahogy a másiknak jó, ahogy boldog lesz tőle? vagy ha ez nem sikerül, akkor miért kell azt mondani, hogy valaki szeret?
persze, velem sem könnyű: minden eldobott morzsára ugrom, és magam is elhiszem, hogy jól lehet lakni tőle.
nem tudom..kicsit úgy érzem, hogy ennyire társtalanul (tudom, hogy sokszor használom ezt a szót, de nagyon hangsúlyosnak érzem velünk kapcsolatban), ennyire közösség nélkül az embernek esélye sincs, hogy a helyén kezelje a dolgokat, és óhatatlanul valahogyan a mértékén kívül kezeli az érzelmeit.
ezért nem tartom szerencsésnek, hogy én életigazságnak vegyem azt, amit az emberek -- feltételezem, a legőszintébben -- állítanak. nem arról van szó, hogy nem hiszem el, csak ezek szerint az ő értelmezésük gyökeresen különbözik az enyémtől -- olyannyira, hogy nem szabad komolyan vennem a szavaikat úgy, ahogy ők értik, mert számomra mást jelentenek és mást várok tőlük: hinni nekik és így, bennük csak még egy újabb csalódás lenne.
kicsit megint sikerült elrohanni a gondolataimmal -- ilyen, ha valakinek nincs igazán partnere a lelkiekben -- de nagyjából csak azt akartam mondani, hogy örülnék, ha majd ha stabilabb leszek, elolvashatnám a naplódat. mondjuk bemásolhatnám (most ezt csinálom az enyéimmel), és megtarthatnám úgy, ha nincs ellenedre.
dóri
ezt elküldöm neked, mert nagyon jó kedvem tud lenni tőle -- hátha neked is:
https://www.youtube.com/watch?v=gXrbFYSPKhc
No comments:
Post a Comment