szivecske

ma rájöttem a szívritmuszavar miértjére, és konstatáltam, hogy ha meghalok, akkor meg leszek halva, és akkor minek aggódni.
de nem is attól félek, ugyebár, hanem utazás a koponyám körül, halálrepülés, félelemközpont, kiirt, bátorság, élni.

és az emberek önzőek maradnak; ha nem tolsz a képükbe valami általános lenyűgözést, keresztülnéznek rajtad, így is helyes. de ha sikerül megmentenem magamat az egyik magamtól a másik magam számára, és lehet majd rám nézni, és nem keresztül rajtam, legalább tudni fogom, hogy ki volt az, aki megpróbált a teljes láthatatlanságom útjába állni azzal, hogy még ilyen asztráltest állapotomban is kereste a körvonalaimat, meg azt a két, még valamennyire világító fényforrást az arcomon.
már kevésbé sajnálom, hogy nem tudok lenyűgöző eredményekkel másokból érdeklődést meg szimpátiát kicsavarni, csiholni, húzkodni, akármi. (lévén, hogy ilyenek nincsenek)

ha már én ellehetetlenítem magamat, igazán nincs szükség rá, hogy az ilyesfajták még tovább súlyosbítsák a helyzetet.
igazából én rontok rajta azzal, hogy úgy érzem, olyannak kéne lennem, mint ők, pedig hát minek, még csak nem is akarok hasonlítani rájuk.
a kedvenc félkijelentésem pedig még mindig az, hogy 'súlyosbítva az idegrendszeremmel'.

lassan meglesz az egész 2004-es hozam.
még mindig szeretem bárgyún bámulni a csodaszép embereket, nyilván minden józan ész ellenére.