"A Lipótot egyébként megjárta a fél értelmiség. Ez egy népszerű hely. Magyar Királyi Tébolyda."
a stabilitásnak még a lehetősége is csak egy vicc. most igazából a sírdogálós szomorúság lépett elő az első számú kedvenc érzelmemmé, kábé az egyetlenné, amiben nem kell megélnem ezt a reszkető feszültséget. mondjuk mi lenne, ha szerelmi bánatom lenne. azt nagyon szívesen elszenvedném, olyan még soha nem volt, ez az akut szeretet- és törődéshiány nem minősül annak, ezt majdnem mindenki az arcába kapja ajándéknak. igazi, konvencionális, mindenki által elfogadott dolgon akarok őrlődni, amin mindenki együttérzően bólogat, és segíteni akar.
borzasztóan elárasztotta az agyamat valami kellemetlen.
kicsit víz alatt leledzik, csak nem értem, hogy akkor mi értelme van a dolgoknak úgy általában. meg miért alakulnak a dolgok egyáltalán úgy, hogy ez legyen a vége. meg miért alakulnak akárhogy.
úgy érzem, meg akar gyilkolászni a szervezetem - ezt szívesen végignézném valami nagyon fekete komédiában, de így együtt élni vele annyira nem jó.
sajnos mindig appelláltam a velem született egészséges eszemre, de most valahogy nem válaszol a kérdéseimre, és semmi tanácsot nem hajlandó adni. csak vonogatja a vállát, meg -jogosan- elég dühös és elkeseredett, amiért mellőzöm. pedig tudja, miért mellőzöm, de azért örülne, ha nem tenném. természetes, hogy sértett és kimerült, és nem segít, mert nem tud. tudja, hogy nincs esélye velem szemben, mert mindig hülye módokon próbálom magam a víz fölött tartani, és ilyenkor ő óhatatlanul ki van zárva. a józan ész nem mondhatja meg a léleknek, hogy ne csinálja ezt, hanem csinálja azt, mert az lehetetlen - hacsak nem enged a kényszernek- hogy képes legyen az egész rendszer tovább csinálni a dolgokat még viszonylag normálisan funkcionálva.
viszonylag. szóval muszáj engedni.
az egészben talán az fáj igazán, hogy már régen nem beszélek kivételes teljesítményekről, meg arról, hogy megvalósítom magamat és kiteljesedem. a minimumról beszélek.
semmire nem fogom vinni, és amikor ez a felfedezés tarkón üt, az fáj a legjobban. (jobban fáj, mint ma a szívem egész nap - semmi költőiség, mindig fáj a szívem, és halálra vagyok rémülve, egyfolytában)
az is fáj, hogy azért volt bennem egy ígéret.
az is nagyon fáj, hogy miután mindez végigment a fejemen, még mindig vagyok olyan erőtlen és buta, hogy másokat is belevonjak ebbe a jövőképbe, őket, persze, mint a történet boldog, sikeres, középszerű, rendezett, középszerű, boldog, boldog, elégedett, középszerű szereplőit.
mert még mindig nem tudok a józan eszemre hallgatni, mert még mindig azokat a sebeket nyalogatom, amikkel mások vígan eléldegélnek.
mondjuk én már elkezdtem megzakkanni, és arra gondoltam, mi lenne, ha nem csinálnék ebből különösebb problémát. amit lehet, megteszek az előmenetelemért, aztán nem nagyon kéne, hogy érdekeljen a többi. azt akarom, hogy az emberek lássák, hogy milyen vagyok, és eltávolodjanak tőlem, és vélekedjenek furcsán rólam, és aki mégsem, azzal hadd lehessek brutálisan őszinte. fáradt vagyok már ettől a színjátéktól, amiben az összes létező pozícióban én vagyok, amit én magam rendeztem magamnak, hogy legalább valaki törődjön velem. ( a közönség meg közben alszik, vagy elment, vagy kiderül, hogy nem is volt, csak néhányan betévedtek)
az utolsó fájó pont az, hogy viszont ott van az a maroknyi nagyon fényes, értékes ember, akiket szeretek és nagyra tartok, és akiket soha nem akarnék megbántani, még ha csak a saját szánalmas látványommal is. ők túl jónak gondolnak, és utálom, hogy becsapom őket. nem akarom megtéveszteni őket, hiszen nem is érdemlem meg őket.
szívesen elfordulnék tőlük, hogy megóvjam őket a mocskomtól, ha képes lennék rá, és nem lenne nulla érzelmem sem. de még van.
ma azt sem tudom, hogy létezem-e, de szerintem félig nem, és egyre kevésbé.
