három halál

szomorú évforduló,
amire csak én gondolok, amire csak én emlékszem.
tavaly ilyenkor már ketten voltunk, csak - és megint.
újra csak ketten, és nem tudtam, hogy igazából egyedül
(és mindig kizárólag a képzeletemben ketten)

'who am I this time?'

mert mindent jelképez, ami furcsa és ferde, titkos és kifürkészhetetlen, álomszerű és elérhetetlen, ami a jelenlegi formájában lehetetlen, és el kell engedni: szeretem a megfoghatatlant formába önteni.
bajos dolog a megfoghatatlant élő formába kényszeríteni, egy másik élő formájába.
még tiltakozni sem tud ellene, hiszen nem akart tudni róla - másról sem.
beleöntöttem az egészet a te körvonalaid közé, de azok a vonalak igazából az enyémek, csak rádkényszeríte-NÉ-m őket,
ha hagynád, ha az enyém lennél, belőlem való. kár, hogy külön létező vagy, saját lélekkel, ami
a saját működésével harcol, hogy az enyémre már nem is jut ereje. nem tartanék itt, ha jutott volna.
nem filozofálnám a semmit.

'facing just another web of representations'

csak a színjátékban létezünk.
soha nem jutunk ki az árnyékvilágból: se együtt, se külön. de együtt végképp nem.
új hitet kell keresni.
csoda lenne, ha tető alá tudnánk hozni a két kis házat: téged és engem.

egy év alatt három halál: ő, te és mi.