http://www.youtube.com/watch?v=olpd0Nkn6h8&feature=related
halálra rémiszt, ha látok egy csúnya lányt, aki megdöbbentően hasonlít rám.
halálra rémiszt, amikor híres emberekhez hasonlítják a fejemet. ennyire nem lehetek tucat. a földig rombolja a rejtett grandiozitásomat, amikor ilyenekkel szembesítenek.
és tényleg egy napig tart, amíg összekaparom magam annyira, hogy ki merjek merészkedni az utcára, de annyi erőm már nincs, hogy olyan ruhákat válasszak, amik eltakarják a csúnya külalakomat, amiről tudni se akarok. aztán egy percig tart, amíg ez az egész romba nem dől, és kezdhetem az egészet elölről.
mindenhova magammal kéne vinnem az összes eddigi naplómat, hogy kitágítsam annyira tudatomat, amennyire az a túléléshez szükséges. hogy érezzem, hogy ezelőtt is léteztem, sokkal tágabb és egészségesebb tudattal, és hogy az állapot, amiben vagyok, bár kétségbeejtő, de nem végleges, és nem örök.
sokkal jobb volt rengeteg hibával nyíltan küszködni, feltűnően bénának lenni, mint csendben eljátszani egy olyan embert, aki sikeresen beilleszkedett, és úgy veszi az akadályokat, mint bárki más, és kétségtelenül alkalmas az életre, és igenli azt.
néha alkalmatlannak érzem magam, és tagadok mindent, amit tagadni lehet, olyannyira, hogy közben sikerült megtagadnom magamat is. de ez most csúnyán visszaütött. soha nem kellett volna többet akarnom annál, amit elérhettem. soha nem kellett volna mást akarnom, mint amire lehetőségem volt. elrontottam az idealizmust, ami amúgy olyan jól tudna működni, ha ügyesen csinálnám. you could have it so much better helyett never enough az önszivatás.
elő akarom kaparni az amúgy létező realista énemet, mert az visszarántja a másik felemet. különben itt marad ez a visszataszító metaforikus kopásfolt a parkettámon.
nem szeretek felébredni, az mindig olyan túl valódi. a naplóimat akarom a fejembe, meg az összes levelezős füzetemet, az összes verset, amit a hólával írtunk, meg a regényünket, meg azt a kreatív egzaltáltságot, ami ezeket létrehozta. csodálatosan kreatív tudok lenni, ha valaki húz előre. a legjobb lelki állapot az volt, amit másokkal megosztottam, még ha olyan közlések formájában is, amiknek látszólag semmi jelentőségük nem volt.
DEVIL'S IN THE DETAILS
keats úrral meg sehogy nem haladok, pedig imádtam félholtan shelleyt olvasni, meg az irodalom órákon patrick wolf-párhuzamokat építeni a fejemben, meg ellógni az iszonyat hőségben (minden nagyon szentimentális volt, természetességgel), iamx-re libabőrözni hegyimenet közben, úton afelé a hely felé, ahol elkezdtem élni, és azóta is úgy tekintek rá, mint valami heartlandre; és nem féltem a hőgutától meg attól, hogy elájulok, meg hogy mi lesz a dolgok következménye, és olyan töretlenül haladtam afelé, amit jónak gondoltam és amit szerettem. csicsikov a hajléktalanok által belakott padon, miközben bolhák ugrálnak körülöttem, és az sem zavart, és semmi sem zavart igazán, csak kicsit elhagyatott voltam, de semmi több. életem két legjobb döntése volt a két szélső iskolám, és imádom, hogy azt tartom furcsának, ha valaki nem tud kottát olvasni, és azt is, hogy mindenki kb zseninek tartott az irodalom órákon csak azért, mert szeretek gondolkodni és emberek tudtára adni, hogy gondolkodom. azt elbénáztam, hogy soha nem álltam ki emberek elé demonstrálni, hogy mennyire jól utánozok érzéseket meg hangokat meg mindent, amit utánozni lehet. elsőben voltam a legnagyobb arc, csak azóta befurcsultam, nem tudom miért. talán mert soha ösztökéltek. de azok a legnagyobb ügyesek, akiket nem kell noszogatni, mert belül noszogatják magukat annyira, hogy elkezdjenek cselekedni. menthetetlenül passzív vagyok, és most kávézni sem fogok egy ideig. de elsőben menő voltam és csillogó. és valamilyen, számomra jelenleg érthetetlen okból kifolyólag mindig találtam magamnak valakit. ez egy ordenáré hülyeség, amit elkezdtem szajkózni magamnak, hogy nincs szükségem senkire. csak az mond ilyet, aki magát próbálja megnyugtatni a kudarcaiért. de az önbecsapás nagyon nem használ, meg hát szánalmas. lehet, hogy kicsit eltoltam ezt a kapcsolatot a testemmel, merthogy teljesen kihasználtam, aztán azt vártam, hogy nem leszek beteg, de most jófej akarok lenni, meg minden. olyan, mint amikor nem mentem be a csütörtöki első német órára, hanem inkább gennyes szemmel olvastam a kincses domb tetején, fagyban. és akkor még nem voltak fagyott ujjak. those were the times.
az is butaság volt, hogy amikor megkérdezték tőlem, mit olvasok, csak odatoltam a borítót, és közben alig mertem megszólalni, merthogy ekkora zseniember előtt nem égethetem magam azzal, hogy megszólalok. thomas mann, hm. és nem a kísérlet volt az a film? de, az volt. szemvillanások. szeretem a szemvillanásokat, meg az olyan beszélgetéseket, amik felvillanyozzák az agyamat, és az én szemem is elkezd csillogni, és béna vagyok, hogy nem mertem ilyen beszélgetésekbe bocsátkozni, csak hogy megtartsam a kínosan őrzött távolságomat, amit igazából legszívesebben egy pillanat alatt eltöröltem volna. de a saját hülyeségembe beleesni - mindig ez marad a hiba. kinek volt könnyebb azzal, hogy távolinak és megközelíthetetlennek tettettem magam? senkinek, de magamnak sikerült keresztbe tennem. most rimánkodom egy kicsit az elszalasztott lehetőségeken, aztán megpróbálom összekaparni magam. vajon hány évig fog tartani?
mindjárt halloween. imádom a halloweent. meg az áltisulit, az őszt, meg a tímár és corvin ottó utca dunapart felé eső részének kereszteződését, amikor szemptember-októberben félhat fele az arcomra esik a fény, ahogy átmegyek. olyan szép, mint a felhők.
