brighter lights, other cities

gyűjteni fogom a zseniáliákat:

Left Ireland after PukesGate for my Halloween "The Murder Queen" show in Manchester. Funny it was called "The Ritz" because it genuinely smelled like poo and vomit. Changed my name to Marina & the Demons. Claimed that everything "totally RIP right now". Fitted "The Family Ghouls" into every conversation I could to show seasonal wit and intelligence.

SSRI

mostanában mintha ki lennék akadva. mint egy ilyen százéves remete, akit mellesleg tizenötnek ha néznek. fáááááájik. hogy ezzel egyben a mentális fejlettségemet is erre a színvonalra rakják. mondjuk amilyen tempóban haladok a nulltérben, lassan ilyen kicsi emrbió-zigóta-akármi státuszba esek. pedig három napig alig ettem. pedig egy hete nem kávézom, és halok meg félig a tudattól, hogy nekem most le kell mennem a metróba, igen, sok az ember, és nincs levegő, megint hülye irracionális félelmeim lesznek, igen, és mégis le kell menni, irány az iskola, ahol nem ismerek senkit, nem érdekel semmi, nem szeretek semmit, nem értem mit keresek. de én nem is érzem magam ilyen idősnek. teljesen elvonatkoztattam magam mindenféle kortól. néha azt se tudom, vagyok-e, vagy csak kitaláltam magamat is. huszonegy éves koromra sikerült elérnem mindezt, szerintem zseniális vagyok. zseniális.

(remélem a pirula kedves lesz velem, és nem vág a földhöz, mert akkor tényleg nem tudom, hogyan tovább)

.

i dont want to do this. i dont want to do this. i dont want to do this. i dont want to do this. i hate it. i hate almost everything in this second.
ill end up torn if i dont stop choosing the way thats normal. im different, im proud of it, no one can take it away from me. ill be different, ill be me. wish i could stop crying

showbiz

vicces lesz! mert tragikusabb nem lehet, vagy a tragikus hirtelen átváltott viccesbe, vagy mindkettő, vagy a kettő ugyanaz.
még ki kell találnom, hogy hogy tervezek megmenekülni a semmi elől, meg az ilyen közvetlenül alattam létsülő, ember-beszippantó gonosz örvények elől. meg viszonylag szívesen olvasnék, ha több kedvem lenne bármihez is, és nem fájna az összes hátporcika.
én leszek ukridge. néha éhes vagyok, néha ugrál a szívem, néha felfedezem, hogy az agykapacitásom holtpont-állapotban van, néha egészen biztos vagyok benne, hogy közöm nincs az angol nyelvhez, és amúgy is mit keresek én a felsőoktatásban. minden előrecsinált rendszerhez alkalmatlannak bizonyultam eddig is, de majd most biztos nem. pedig úgy szeretnék annyira birkaszellemű lenni, mint mikor csoportosan próbálunk tájékozódni, és én szabályos birkává vedlek, és bárkit követek magamon kívül.
nincs olyan kép, ami most fel tudna vidítani. talán ha lennének felhők, kedves emberek, bor, csillám, burberry london, mínusz ötkiló, időszakos életcél és kisimult fej, megszűnne ez az idegesítő csömör. de nem szűnik meg amíg el nem kezdek sírni. sírni jó, pótszerek- és cselekvések nélkül élni jó.
a hátfájás meg a tény, hogy itt mindenki kényszeres, az már picit frusztrálóbb.
következő életemben sztoikus leszek, magas és kékszemű.
menj el, fizikai fájdalom, az ilyen magasztos lelki parák sokkal menőbbek.

afraid

félek. mindentől. kimenni az utcára. inni. néha elaludni is. de ébren lenni mégjobban.
nem nagyon van ebből egyszerű kiút. alig kapok levegőt. sose lesz vége?

violate me, show me your religion

my main problem might be that i just have too much time on my hands.