két vagy kicsivel több problémakör adódott

de most kettő igazán szignifikáns

az egyik a psziché / fizikum kérdése
és az a szomorú tény, hogy nagyon szeretek
dohányozni
(a psziché meggyógyításával sokkal szivesebben foglalkoznék,
márcsak azért is, mert ebben a tekintetben már nagy lépéseket tettem előre,
mármint azután, hogy nagy lépéseket tettem volna a destruktív irányba is,
míg a nemsúlyos, de annál makacsabb nikotinszeretethez úgy hozzáidomultam,
mindenféle szempontból)

a másik a korszak-lezárós, soha-többé-nem-tér-vissza-érzés,
hogy bizonyos fontos és nagyon inspiratív személyek,
akiknek soha nem mondtam el, hogy nagyon fontosak és inspiratívak nekem, el fognak tűnni, és nem zaklathatom őket semmiféle, látszólag jelentékeny indokkal.
nem is csak látszólag jelentőségteljes. (az összes értelmük abban rejlik, hogy
oda lehet menni miattuk. mégpedig zaklatni)

micsoda öncélúság

lehet, hogy meg kéne próbálni valami valós érzelmet kimutatni, már ha van olyan,
vagy van egyáltalán valami is ezen a furcsa zsibbadáson kívül.

jaj, nagy az aggodalom.
inkább mégis maradnék túlérzékeny, ha lehet választani
van tevékeny egy hetem megoldást találni az egyik problémára