kedd van

és érzem a tél végét,
mindjárt itt lesz, már benne érzik
a levegőben, ilyen fura illata van,
ami nem is igazán illat, hanem valami annál is
illékonyabb.
meghatározhatatlan halmazállapotú.

érzelmek nem is léteznek.
ki kell vetíteni, el kell túlozni őket ahhoz, hogy
valódivá váljanak.
kell, hogy meg tudjam fogni őket.
nem szeretném, ha elhamvasztanának,
és ez mindenfajta szuicid/töprengő/unott/melankólikus
felhang és előzetes merengés nékül jutott eszembe.
csak azért mert eszembe jutott, csak azért mert mindig így gondoltam.
nem vagyok elég szabad ahhoz, hogy enniyre elszakadjak a matériától.
baj ez?

embereken gondolkodom és elmúlt időkön, de nem ilyen
entelektüell időértékszembesítő módon, csak úgy, tisztán.
emberek akik voltak, vannak, lesznek is talán,
viszonyokról, amik változnak éppen most is.
ahogy hatottak rám, és ahogy még mindig hatnak, tudtuk és akaratuk nélkül,
csak mert belefolytak az életembe, szerencsésen.
nincs is kiváltó ok, hacsak nem én magam vagyok az.
meg ők maguk. a cselekvőn kívül nem is létezik semmi, talán csak a kétely.
de az félúton van a cselekvés és megtorpanás között. utána jön a félelemtől való félelem, a legértelmetlenebb. de oda nem jutok el újra.
ezt a mondatot pozitív irányba fogom megfogalmazni, nem tagadásként, és
akkor még használható is lesz.
mindig történik valami, gyakorolni kell a türelmet,
hogy ezt belássam.

néha nagyon elég már a kontrollból, ilyenkor eltűnik
a türelem, önsanyargatás meg kompenzáció lép a helyébe,
menniyre unalmas lenne minden enélkül.
nem megy nekem ez a változatlanság, mozgásban kell maradni,
koordinálni kell, nem megállni. csak a monotonitás maradjon el.
és ha olyan, mintha kezdeném magam megismerni,
kell az a szkepticizmus, ami visszatart az önelégültségtől.
mert soha nem fogom teljesen uralni ezt a lényt,
mert mindig nagyon függ az aktualitástól.

meglepő, hogy elkezdtem újra gondolkodni és épülni, általában
ennek hiányában tűnök konstruktívabbnak, mert a felszín mindig sokkal könnyebb,
egyértelmű mondatokat értelmezni egyszerűbb.
meg van az a szint is, ahol sem külső, sem belső harmónia nem valósul meg,
bár a külvilág felé vetített vagy éppen provokált tartás -bizonyos, minimális erőfeszítések és eredmények felmutatásában- nagyjából eltakarja a destruktív, hanyatló állapot jelenlétét, eloszlatja a kételyeket afelől, hogy valami nincs rendben. a belsőnek ez nem jó. a többit csak simán nem érdekli.
de őket mikor érdekli akármi is.
ha elkápráztatják őket, akkor, valameddig. fenn kell tartani a káprázatot, mindenki felé.

most az fog történni, hogy a kettőt egy síkba helyezem, leegyszerűsitem magam, de nem olyan úton, hogy az fájjon, csak kihagyom azt, amiről tudom, hogy másoknak felfoghatatlan, és csak azt a részt tárom eléjük, amiből
elérthetnek valamit abból a valakiből, aki én vagyok.

nagyon gyorsan itt lesz a tavasz, bár most direkt belekényszerítem magam a télbe, hogy biztosan ne tartson már sokáig.