Amúgy halálszéjjel beteg vagyok a kolorádó utolsó/előtti napja óta, mert hogy már az is volt, de ahogy nézem, június 7. óta nem nagyon bírtam megint ráncba szedni a dolgokat lejegyzés szintjén meg csak a belső monológ, külső monológgá stb - elképesztően idegesítem magamat a lenyugtathatatlan idegrendszeremmel. Ma szenvedés, alvás, továbbszenvedés, naplódíszitési: ide egy mentális kép -- egy sört még el-titkolnék -- üzeni a polcról viliem blék; szóval songs of innoncence and of experience, aztán hangulatba lendültem, és eszembe jutott, mennyire csodálatosan volt a restaurációs irodalom és az összes tiszta szomorúságom és valamilyen nyugodtabb, konstruktívabb belső kavargásom, az esztétikum magam körül meg az art direct vájbjaim és hogy mennyi hangsúlyt fektettem rájuk, ellentétben a mostani hánykolódásommal, testemet-lelkemet körbevonó hájjal..és hogy vissza szeretném hozni és megfogni magamban azt a hangulatot meg az összeset, ami szép volt és ezáltal per egyenlő magasztos. Truth - beauty etc. the lady of shalott, aztán moll flanders hangoskönyv. Előtte szenvelegtem és sztalkoltam, és a fejemben folyamatosan -- nagyon durva és fárasztó és megalázó, és az érzés, hogy magamban kb semmi értelmeset nem csinálok, és ha igen, akkor is rögtön visszaigazolást és megbecsülést és kb rajongást várok érte, mint valami érzelemsóvár vámpír. Pl vékony is nagyon akarok lenni, de szart sem teszek érte, csak próbálkozom, és frusztrálódom amiatt, hogy semmire sem megyek.
Meg frusztrálódom, amiért valószínűleg én magam veszem el magam elől a boldog élet lehetőségét: azzal hogy ide-oda csúszkáló valóságozom: nem rugaszkodom el eléggé a semmibe, hogy itt ne legyenek valamilyen eredményeim, viszont itt sem maradok eléggé ahhoz, hogy elérjek valami stabilat, miközben úgymond arra vágyom. Frusztrál, hogy mindig az a legrosszabb, ami éppen van, és nem tartok ki, és csak ácsingózom azokra a dolgokra, amik azokkal történnek, akik kitartanak -- közben le is szoktam nézni őket, mert hogy unalom meg semmilyen percek stb -- és úgymond nekem ez nincs, pedig faszt nem, én vagyok a legüresebb, legunalmasabb, mert a fél életem egy hazugság és csalás és irrealitás és képzelődés a nemlétben. Nem érzek semmilyen örömöt, mert nem érek el itt semmit, mert nem teszek semmit -- így minden túlkönnyű, lényeg nélküli -- én magam szüntetem meg a gravitációt, de nem úgy, hogy ne húzzon mágnesként, odaláncolva a földhöz, hanem úgy, hogy rögtön kivágódom az univerzumba.
x
Amúgy meg paraf - zastave -- és folyamatosan kapkodok bele valamilyen, értelmesnek vélt és tudott tevékenységbe, de leginkább csak addig jutok, hogy valakivel megosztanám és megmutatnám és lennék valakivel- összenőve és által értékelve. Hogy kell, vajon, visszatérni az egészségbe -- pl abba az állapotba, amikor még nem haltam bele a magányba vagy legalább is nem volt annyira -- evolúciós szempontból totálisan feleslegesen -- fejlett az idegrendszerem, hogy ilyen élesen érzékeljem a megőrülés hullámait, amikről amúgy nem is beszélek, mert szeretek normális ember lenni és annak hinni magam és annak látszani, és amúgy is: minek is akármit, lásd fent: másik univerzum. Mikor fizetődött ki akármi is, amit nagyon komolyan gondoltam és amibe nagyon sok energiát fektettem. Tudom, hogy nem lehet így élni, és hogy ezeket a betegítő mechanizmusokat meg lehet gyógyítani, vissza lehet fordítani sima megküzdési stratégiákba -- hogy valóban segítsenek, ne elgáncsoljanak, csak épp nem tudom, meddig lehet, és hogy mennyire fáj ez a visszafordítás. Vajon nem késtem-e le erről. Amúgy meg hogy kell. Mert csak az a biztos, hogy megszállottság meg érzelmi kilengés és szélsőség és széjjelmozgás nélkül nem tudok élni -- amúgy vicces, mert a legtöbbször még mindig ezt erőltetem magamra, és csak akkor veszem észre, hogy ez mennyire szar, és az életképtelenségnek megágyazó, amikor valahogy máshogy tudok viselkedni. Valahogy mégis nagyon húzok a vállalhatatlanhoz.
Ma még nagy kiemelkedése a napnak, hogy kimentem az utcára, vásárolni, aztán annyira nem akartam itt lenni ebben az ingertelenségben és korlátolatlanságban, hogy hosszan sétáltam a szép utcákon -- valahogy nem nagyon tudok csúnyának találni egy ideje semmit ebben a városban, leszámítva az újépítéseket meg a körutat meg a vállalhatatlanul ocsmány cégér-cuccokat. Felsorolva egész sok, de már jó ideje beletettem ezeket valami tressgyűjtőbe, és csak gyomorforgatónak találom őket és elborzasztónak és kiábrándítónak, de nem tudják elvenni azt a lelkesedést, amit az ezen kívülesők okoznak. Magányosnak, kibírhatatlannak éreztem az egész ént, a folyamatos vágyálmodozások-képzelgések közepette, amik ugye mindig csak kicsit közelebbvisznek a fenntarthatatlanság beálltához, míg talán egyszer nem lehet majd visszajönni..ezt ugye már régen meg is fogalmazta a K. Hogy lehetséges eljutni a pontig, ahol már túlságosan szélesre nyílt az olló, lehetséges elérkezni az őrülethez. Csak hogyan kezdjek el beszélni arról, hogy még mindig, és már mióta, és talán egyre tarthatatlanabbul problémáim vannak a valósággal. Csak mert közben azt is észlelem, vagyok annyira intelligens, hogy tudjam, hogy így nem sok értelme van akárminek is: ha épp a valódi problémáról nem ejtek szót.
x
Itthon próbálok valami rendet teremteni -- nehezen megy. Tegnap nagyon rosszul voltam, és ez arra sarkallt, hogy átmenjek Óbudára orvoslásért. Folyamatosan folyik a pénz, mindenre. Nagyon lehasznált hangulatban, rémes fizikummal, nagyjából mindent utálva haladtam. Azóta tolom az antibiot meg minden szart. Az is teljesen lehozott, hogy * láthatólag nem veszi, hogy nem akarok vele kontaktolni, meg a * kissé sajátosan értelmezi, hogy jóban vagyunk -- faszomat rángat bele mindenki mindenbe, amit nem akarok, illetve faszomat produkálom ki én ezt mindig, inkább.
Mosogattam még a 27 darab (26+1, és kettő a penészes veszteség) kolorádós poharamat, raktam a rendet. Most épp arról társalgok képzeletben per aktuálisan, csak nemlétezően jelenlegi mániámmal, hogy jön az indíttatás, hogy legyen egy új tetoválásom - gravity - meg hogy egyes dolgok, mint ez, hogy jönnek, míg mások, mint pl a hajfestés, mennyire nem. Meg hogy apukám holtában mennyi hasznot hoz nekem, ha már éltében nem, LOÉ, pénz pénz pénz, amúgy meg csak megcsinált, illetve beledolgozott a megcsinálásban, aztán csá, lányom, esetleg lehetsz a szellemi- lelki szemetesládám, plusz még ugye rád hagyom az életcsászára idegrendszeremet, azt hajrá. Kár, hogy már nem tudom, mi az, ami megtörténik, és mi az, ami nem, és az élettel szembeni elvárásaim sajnos ehhez igazodnak. Na mindegy.
Sokat eszem, pedig nem akartam, de pedig nem is kurvaszar kaják, csak valamiért nem tudom csökkenteni a mennyiséget. Most is eszem a vasárnap megfőzött hektoliternyi zöldségleves utolsó porcióját. Mindig csúnya kövér vagyok és erőtlen. És most gyorsba le kéne írnom, mivót, mert amúgy holnap dolgozom is, 1-től, és teljesen kiestem ebből élmény-szinten, és kissé viszolyogva is gondolok rá, és amúgy is leszarom, egy vicc az egész, és gondolkodtam rajta, hogy bemondom, hogy nekem a holnap off, mert annyira rosszul voltam, de végül is kell a pénz meg ugye laszarom már az autenticitást meg mindent. Amúgy kolorádó előtt eltörtött a gyűrűm, és annyira nem is hiányzik és éget a helye, mint vártam, és mindenről mennyire könnyű lemondani. Mindenről, kivéve a mániákról..
ide jött még egy kiló minden a másikban, de ott túl sok a személy és a konkrét történés, azt csá.
No comments:
Post a Comment