túl sok

szóval ilyen a fejemben, és nem írok semmit, mert kontrollálnak, én meg szeretetfüggő vagyok, ezért bármit
meg lehet velem tenni (öhm), mindig így volt, merthogy inkább megcsinálom, mert egyrészt gyáva vagyok és passzív, másrészt
meg azt nem szoktam bírni, ha érezhetően nem szeretnek
szóval ilyen a fejemben, mert a pániktámadások leszívják az erőmet, meg hogy ne hányjam szét a buszt reggelente,
meg aztán a kórházszerű tantermet utána
de szegény pánik nem magától akar lenni, csak mivel -namost össze vagyok zavarodva, és minden kusza-
biztos túl korán kezdett el nőni a mellem, nem akkor kellett volna molesztálni, akkor talán ki merném húzni magam,
bár lehethogy nem, én nem is tudtam, hogy utálom a mellemet, pedig de,
pedig néha kifejezettem úgy érzem, hogy szeretem őket. vagy egyes szám
van, aki többes számozza, na például miatta szeretem kicsit magát a helyzetet, hogy egyáltalán vannak
meg néha ki is szoktam húzni magam mellette
na de, ide még az jön, hogy pánikot a csúnya bennszorított dolgok gerjesztik, például az, hogy
a nyilvános személyiségem nagyjából köszönőviszonyban sincs a nemnyilvánossal.
(ilyenkor elkap a lelkesedés, nem is értem, miért vagyok a legtöbb ébren elöltött órában
tényleg kedélyvesztett, olyan tényleg orvosságot kéne-szednie, hogy esélye legyen
normális mederben folyni-féle, meg fáradt, annyira, hogy akkor tényleg
indokolt lenne összeesni, mert az lenne a valós, és mégis milyen rohadt undorító, hogy gondolni kell
arra, hogy mi volt előtte, lesz utána, ne adhatod fel, mindig fel kell állni, sosincs vége, egészen addig,
amíg vége nincs-típusú szövegek, amikért legszívesebben jól megütnék valakit. például most figyeltem, hogy ebben az
utolsó tagmondatban ne legyen csúnya szó, amiért később haragudnék magamra - pedig mennyire
csúnya szavakkal van most tele fejem.

szóval nem lettem táncoló meg színpadon vicceskedő, pedig deügyes vagyok, érzem
(persze nárcisztikusságom tudatában azért ez kicsit kétséges)
és akkor még arra is utasítom magam, hogy csendben maradjak
miért rák, miért ilyen sok érzelem (vagy érzelgősség), meg hogy miért szúr
ki velem a sors. jaj, tényleg nem érdekel, mi zajlik a közel-keleten, és
sajnálom, de ez az érzés a közösségi valóságban nem alátámasztott és megengedett,
persze a másranemfigyelés meg az arrogancia meg a karrierizmus, meghogy intellektuálisak
vagyunk, amiből csak nekünk van hasznunk, az nagyon adekvát megminden.
persze nem lenne bajom semmivel, ha nem lenne ilyen sok alkoholista meg aberrált
meg nárcisz meg simán vesztes a családban, és nem érzeném egykének meg
önjelölt pszichoterapeutának magam

olyan rosszul csinálom ezt a megpróbálok önmagam lenni dolgot a
magamra kényszerített csendekkel meg mozdulatlanságokkal, mikor
nekem pont az ellenkezője a legfontosabb, csak ez nem állna jól a
megvezetett intellektuális önérzetemnek, nyilván, meg nem szeretne apukám -höhö, mintha
eddig szeretett volna, jade persze, szeret ő a maga módján, és engem a legjobban,
dehát most komolyan az ő soha tisztán ki nem mondott véleményére kéne
apellálnom? meg ha nem lennék kvázi egyke.

azért mindig az lesz a leosztás, hogy nem én vagyok a hegy, de én vagyok a sehova
sem passzoló

ahogy most magamat látom, nem sokáig marad már meg ez a robbanás közeli
állapot, a doktor bácsi is megmondta, csak remélem, jó irányba megy el
mert ha így marad, az azért mégiscsak tragikus lenne valahol

azért megpróbálok olyan őszinte lenni, amilyen csak tudok
és annyira sajnálom magam, jajc, hogy tele vagyok szép érzésekkel,
amiknek ocsmányokba kellett alakulniuk.
öld meg a malacot

azért legalább van néhány értelmes beszélgetésem
amit magadba zársz, megőrjít
és a szülők magázása
apukám azt mondja, örül, hogy hívtam,
én is örülök, csak hát örülnék, ha
az elmúlt másfél évtizedben ő is tette volna elvétve
aztán a fiú, aki az egyetlen fiú, aki valaha is igazán érdekes volt,
kiderül, hogy nagyjából ő is lehetne egy másik dimenzióban,
és nem könnyű, és magányos vagyok
milyen kurva igazságtalan.
és az emberek, akikre irigy vagyok, és utálom őket, mert
van boldog anyuka apuka tesó, mindannyian jók vagyunk, szépek, tehetségesek,
mert kibontakozni, határ az ég, jó oké,
próbálj a testedből dolgozni, ami már gyerekkorod óta nem a tiéd,
hülyék

küldeném kedves családomnak és mindenkinek, aki szereti
mocskos állatok vagytok mindannyian
én pedig még mindig tele szeretettel
valószínűleg egy ponton majd kicsit bánom majd, hogy írtam, és hogy
néhol olyan stílusban, hogy.
de kell a reciprokáció - még sok ilyet kéne írnom
http://projectunbreakable.tumblr.com/