félek, mert egy ideig nem lesz anyukám, és így nullára redukálódik
azoknak a száma, akik legalább valamennyire vigyáznak rám.
már megint teljesen egyedül vagyok az irracionalitással.
félek, mert még nem merek még egy anyagot bevinni a szervezetembe.
félek, mert nem akarok összeesni vérvételkor, mert senki nincs, akire
számíthatnék.
félek, mert a nausea és a szívdobogás folyton üldöz, amikor nem akarom.
félek, mert úgy érzem, már van mit elveszítenem, és az elveszítendő
elveszi a zuhanás szabadságát, az összeomlás lehetőségét.
mert szégyen lenne előtte zuhanni, és fájdalom őt lehúzni a zuhanásommal.
csak a zavar nem múlik el magától, és a gondoknak a felét sem vallhatom be
neki. az önzés undorító, minden szempontból.
túl sokszor érzem magam undorítónak, és így valamennyire nehéz
az emberek szeme elé kerülni, és elhitetni velük, hogy számítok.
és nagyon dühös lennék, ha az egyetlen esélyemet is elszalasztanám,
úgyhogy, azt hiszem, a fennkölt szellemi küzdelemnek tényleg van értelme,
és nem lehet lespórolni. az az egyetlen, amire építeni lehet.
már megint kicsit ki kell zárni a külvilágot, a sikeres, ambiciózus embereket
a lenyűgöző eredményeikkel és terveikkel - közben pedig el kell távolodnom magamtól, hogy láthassam magam. kell a realitás, az egészségesen egzaltált valóság.
de ma olyan szépre suvickoltam magam a lehetőségekhez képest.
és valamiért kicsit otthonosabb lett a szobám. és tudom, miért. jó, nagyon jó.
megnyugtatom magam, hogy a hányinger eddig mindig megmaradt abban a státuszban, szerzek még gyertyát és fahéj aromát, bekapcsolom a csillagos-csillogós égősort,
mindig lesz meleg gyümölcsteám, elegendő cigim, beragasztom a jókedv-csináló képeket
a naplómba, amit olyan rendszeresen írok, mint eddig, ha nem rendszeresebben. rakok bele csillámport és teafiltert, ahogy az előzőbe is raktak, jó szokás. meghallgatom a kedvenc zenéket, de nem túlhallgatom őket, végignézem a filmeket, kifaragom a tököt holnap, megelégszem a fejformámmal, és örülök, hogy mostanában a hajam mintha eggyel jobban harmonizálna vele. mindent kibeszélek a rendelésen, ami bánt, mert nem létező sebre csak nem létező gyógyír van, és akkor miért várom, hogy jobb lesz. elfogadom, hogy egy csomó dologhoz nem értek, és nem teszek úgy, mintha akarnék. elfogadom, hogy nem mindenki szeret, és hogy igazságtalanságok igenis történnek, és történni fognak. arra fordítom az energiát, amiben értelmet látok és érzek, megtanulok magyarul hangsúlyozni, tanulok magyarul, megtanulok angolul jobban hangsúlyozni, meg még ezermillió dolgot vele kapcsolatban, tanulok franciául, tanulok németül, és ezzel a praktikával egyben rákényszerítem az apukámat, hogy foglalkozzon velem. újra hangosan fogok angolul szépen beszélő embereket ismételgetni, mint régen, no matter what, hát ez van, hangosan beszélek egyedül, és énekelni meg szolmizálni is ugyanúgy fogok, mint elsőben, hangosan és egészségesen (lehet, hogy hamisabban, mondjuk). rendesen felöltözöm, zöldséget eszem, és húst is próbálok, fokozatosan megszabadulok a felgyülemlett kacatoktól, szülinapi ajándékot csinálok és karácsonyra mézeskalács házikókat. előhívatom a képeimet, csinálok újakat, az új körülményeimről. legközelebb harminckettes gatyát veszek harmincnégyes helyett, és olyan színeket, amik azt fejezik ki, ami lenni szeretnék. többet fogok előre gondolkodni, és ha nagyon sötét minden, és nem akarok én lenni, arra gondolok majd, mit csinálhatnak mások egyedül. arra gondolok majd, mit csinálnék, ha látnának egyedül. (az elég inspiráló, a megfelelési kényszer)
rászánom az időt a dolgokra, mert a dolgokról előbb-utóbb kiderülhet, hogy érdemes rájuk szánni az időt - ha másért nem, legalább azért, hogy legyen értelme annak, amit csinálok. ez az idegesítő-izgága kényszeresség, a feszültséglevezető rutin-körök, amik valóban csak körök, nem vezetnek sehova, csak ellopják az összes erőmet, ez tart engem a felszínen, a felszínességen, amiben s o h a nem leltem örömömet valójában. hát hiszen ezért nem örülök.
semminek nincs értelme, amiben nem tudok elmerülni.
ez a kialakult félbénaság, az inadekvát mozgásom és megszokásaim, hogy mindent csak érintek, és semmit nem tárok fel valójában, ez kezd nagyon idegesíteni, és ha valóban a fluoxetin cuccos az, ami segít kimászni belőle, hát legyen, de először szeretném a fejemmel, az összes kicsi idegemmel is akarni, és megnézni, mennyit számít az, ha valamit igazán akarok.
(a kettő pont ugyanolyan súllyal esik latba, a kettő együtt pedig a dolog maga)
igazán és akarni.
ezt találtam, és ez valamiért nagyon feldob
