majd inkább nézem más rajzait.
minden napra egy emlék
egyik: középső csoport, óvoda.
egy niki nevű lánynak olvasok fel egy tűzoltó maciról.
másik: második osztály, háztartási helység (majdnem házastársi hűség, de az nem volt)
felnyúlok a polcra, ahol még egy fél karton hey-ho pirosszőlő lé csücsül
(majdnem piroszőlő sav, de inkább nem). és ez egy fenntről leesett szocreál
törölköző öblítő-illatáról jutott eszembe.
harmadik: elköltöztünk ottonról a nagyihoz. ő mindig sok öblítőt használt,
és az ő kakaóját szerettem a legjobban, szinte marta a torkomat, olyan édes volt.
kidőlt egy fa a vihar miatt, jöttek a tűzoltók. szétdobáltam a párna tömését,
gyönyörű volt, de csillámmal még egy fokkal szebb lett volna. azt nem kellett volna
összeszedni. egyszer nem csináltam neki vacsorát, bántotta a dolog. engem mégjobban.
negyedik: első osztály vége, valamilyen, ma szinte irreálisnak tűnő indíttatásból
konferanszié lettem az évvégi színdarabhoz. csak nekem volt szövegem.
ülök a teraszon, és aláhúzott sorokat tanulok. mindenféle gátlás legkisebb jele nélkül. semmi félelem. aztán kinn állok ötven ember előtt és a világ legnagyobb természetességével csinálom, amire kijelöltek, vagy jelöltem magam.
mi ez, ha nem a dolgok kézben tartása, komolyan.
a hétéves ént szerettem a legjobban.
mennyire jó, hogy nincs elveszve az ember, mert az emlékezet képtelen elveszejteni őt.
nagyon jól haladok az önszuggeszcióval, bár kicsit unalmasabbak a napok,
gondolom a gyógyulásnak ebben a stádiumában már készítem is elő az újabb szupresszióimat, amiket majd két év múlva majd engedhetek fel, de hát
ennek a furcsa idegrendszernek vannak ilyen dolgai.
most megpróbálom kihozni belőle a legjobbat. mert azért szép dolog a komplikáció.
No comments:
Post a Comment