még ezek a legjobb pillanatok, amikor már befejeződött az idegroham, de még
nem látok ki semmilyen értelemben - az elkövetkező egy percre vagy magam elé egy méterre.
a legrosszabb pillanatok meg azok, amikor ez nincsen, és a feszültség egyre csak arra vár, hogy kitörhessen. amikor felmerül bennem, hogy lehet hogy, bár minden csak szánalmas tehetetlenségbe vagy kudarcba torkollhat, a végén úgyis mindig felállok majd, végtelenül gyengén, de mégis erősebben, mint előtte, mert birtoklom a bizonyosságot, hogy mindig van tovább. csúnya illúzió, mert már most is elég közel a határ, és olyan agresszív és rendezetlen vagyok, hogy már magam előtt is szégyellem.
azt hiszem, mindent szégyellek most magammal kapcsolatban, és pontosan ez az a hozáállás, amivel egyszerűen nem lehet emberek szeme elé kerülni - de még a saját szemem elé is nehezen, pedig az elől nehéz. persze ilyenkor a lélek mindig kiegyengeti a saját útját a megkönnyebbülés felé, jelesül, hogy nem veszek tudomást arról, ami valójában létezik és történik, hanem hátat fordítok minden olyasminek, ami sérheti a már amúgyis sérült egységet. ami már nem is egy. és ez mindig működik, egészen a következő pillanatig, amikor a valóság megpróbálja visszaszerezni a hatalmat, a józan eszem és a természetem még megmaradt egészséges, természetes része nem kezd el lázadozni ez ellen az undorító és elkeserítő önbecsapás ellen.
de miért olyan nehéz követni azt, amiről tudom, hogy racionálisan a legjobb nekem? egyrészt nincs helyes út, mert bedrogozva látni a családtagjaidat minden nap, az nem helyes példa, sem az hogy molesztálnak, sem hogy a saját meg nem valósult vágyaikat próbálják belédültetni, és életre kelteni.
(az a jó a gépelésben, hogy legalább körülbelül követni képes a gondolataim sebességét)
nem tudom, mi lesz holnap vagy jövő héten vagy bármikor. az elkövetkező percekre nézve nem tudok biztosat mondani, de az irány az eléggé rossznak tűnik, és az eszem azt mondja, hogy nagyon rossz.
még szerencse, hogy még mindig kellek néha kihasználásra, meg idegfeszültség-levezetésre meg doppelgängernek.
milyen lenne, ha az autokommunikáció és a másokkal való érintkezés aránya egészséges méreteket öltene?
lehetetlen?
mert rettegek már a puszta gondolattól is, hogy valakivel egyedül legyek, és ne sok rámirányított szempár előtt. vagy egyáltalán akárhogy. ha ezt megvalósítom, valószínűleg már nagyon öreg leszek, és boldog, hogy csináltam valami nagy dolgot az életemben. legyőztem magamat, meg megmentettem. akkor most részekből állunk, vagy hogy van ez? merthogy én minden percben más embernek érzem magam, és mégis mindig ugyanannak, ez felfoghatatlan. az egyik percben a megmenteni akaró, önszerető van felül, aztán valami megfodul, megváltozik, és ez a sok negativitás mintha valami kielégíthetetlen önpusztításban akarna megnyugodni.
nem akarok most másokra gondolni, egyáltalán. miért akartam én mindig mindenkinek megfelelni? mert gyáva vagy szeretethiányos, vagy ennyire konfliktuskerülő vagyok?
Az ahogyan részt vesz a kapcsolatokban nagyban kötődik gyerekkorához. Amennyiben egy biztos, boldog gyermekkora volt akkor későbbiekben olyan munkát, barátokat és szeretőt választ, akik megadják azt a szeretetet, amit megérdemel. Ha a gyerekkor zűrös volt és ha főleg az anyuka, valamilyen oknál fogva nem állt rendelkezésére, akkor hajlamossá válik olyan döntések meghozatalára, melyek zavaros illetve drogfüggő szituációhoz vezetnek. Például, hirtelen olyan házasságban találhatja magát, ahol partnere drogfüggő vagy például olyan munkahelyen, ahol csak azért vállal magára rengeteget, hogy mások kedvére tegyen. Kihasználtnak és kimerültnek érzi magát, mert összetéveszti a szerelmet a szükséggel?
A pozitív önbecsülés megalapozása érdekében, rendkívül fontos, hogy őszintén szembenézzen múltjával és megvizsgálja, hogy az miként hatott ki jelenére. Jó ha mindig észben tartja, hogy értékes.
(ha ez igaz, akkor lehet, hogy egy picit rábasztam)
